A templom története

A Bodrogköz legrégibb településén, Karcsán áll a térség legidősebb temploma. Nem lehet tudni, mikortól létezik, van, aki a XI. század végére teszi építését, de vakmerőbb történészek és régészek az Államalapítás előtti évtizedekre. A lényeg, hogy nagyjából 1000 éves, pontosabban annak egy része, a téglákból készült körtemplom. Mivel a falu népességszáma növekedett, szükség volt nagyobb templomra, így a XIII. század elején román stílusú hajót építettek hozzá és a régi körtemplomot diadalívvel illesztették az új épülethez. Az bizonyos, hogy a jelenleginél sokkal jelentősebb bazilikát óhajtottak építeni, hiszen az oldalfalnál mai napig látszanak bővítésre utaló nyomok, viszont valamilyen rejtélyes oknál fogva az építkezés abbamaradt, olyannyira hirtelen, hogy még a torony sem készült el.

Két izgalmas és ritka szoborcsoport található az épületen és épületben. Az egyik a bejárat körüli kapu díszei, ezek a velencei Szent Márk-bazilika eredeti oroszlánjainak másai. A másik a déli oszloppillér alsó fejezetén verekedő emberpár, akiket egy harmadik alak figyel. A jó és gonosz harcát szimbolizálják, ám állítólag az 1054-es egyházszakadást okozó, a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka közötti vitát ábrázolják.

A templom legendája

A templom építésével kapcsolatban izgalmas legendák is léteznek. Az egyik így szól: Karcsa térségében egy évezrede számos láp és mocsár volt, amelyeket a Karcsa folyó kötött össze. Ebben a folyóban tündérek éltek, méghozzá vérvörös kövekből épített víz alatti kastélyban. Úsztak a halakkal, énekeltek a madarakkal, táncoltak a fűzfák lelógó ágai között. De csak és kizárólag sötétedéstől pirkadatig. Egy nap a szomszédságukba rusnya külsejű gonosz boszorkányok költöztek és mindent megtettek, hogy a tündérek addigi, gondtalan életét ellehetetlenítsék. A tündérek szomorú szívvel a költözés mellett döntöttek, ám annyira megszerették a falu lakóit, hogy vöröslő kastélyukat emlékül szerették volna nekik adni. A tündérkirálynő az egyik éjszaka feljött a vízi birodalomból és olyan helyet keresett, ahol a palota köveiből felépíthettek egy templomot, olyan magasan, ahonnan messziről is csodálhatják, illetve nem kell félni, hogy áradás elpusztítaná. Már csak a torony építése maradt hátra, a tündérek pedig elrepültek az ezüst színű harangért. Repülés közben a csillogó tárgyat észrevették a vízből kémkedő boszorkányok, akik kapzsik voltak és meg akarták szerezni. Ők is felszálltak, dulakodni kezdtek, épp igyekeztek a harangot kivenni a tündérek kezéből, amikor megszólalt a kakas, elkezdett világosodni és a boszorkányoknak vissza kellett térniük a Karcsa folyó vízi birodalmába. A tündérek is megrémültek, ijedtükben beleejtették az ezüstharangot a vízbe.

Azóta az egyik tündér a víz mélyén őrzi a Karcsa partján épült vöröslő templommal egyetemben és százévente egyszer kondítja meg a lápvidéken élő tündérek emlékére. Amint tudjuk, az emberi kíváncsiság viszont határtalan. Egy éjjel a falu egyik halásza furcsa hangra lett figyelmes. Mivel tudott a tündérek és a folyó mélyén lakozó harang történetéről, megbeszélte a helyiekkel, hogy elrekesztik a Karcsa vizét és ökörfogatokhoz erősített kötelekkel kirángatják a harangot az iszapból. Így is történt, rákötötték a makacsul sárba ragadt tárgyra a köteleket, elkezdték kicibálni, ám egyszerre egy fájdalomtól kiáltozó túlvilági hangot hallottak, megrémültek, földre rogytak, a kötelek elszakadtak és a harang visszasüllyedt a sötétlő mélységbe. Azóta ott van, senki nem tudja helyét és nem is meri megkeresni. Annyi biztos, hogy százévente megszólal. Hogy pontosan mikor lesz a következő, ez is rejtély.