A templom története

Az ország egyik legkülönlegesebb és legrégibb szakrális épülete. Unikalitását az adja, hogy valószínűleg a Honfoglalást követő évszázadban épült, akkor, amikor még nem dőlt el, a térség a keleti vagy nyugati kereszténységhez fog-e tartozni. Épp emiatt az épület a nyugati és keleti építészeti kultúrát ötvözi. Ezen kívül a jelenleg látható templom valójában két épület: az egyik egy XI. századi, a bizánci kereszténységre jellemző centrális kialakítású, 20X20 méteres bazilika, valamint az alatti, méreteiben azzal megegyező altemplom, utóbbi gyönyörű freskómaradványokkal. Ezek az országban a legrégibbek. A hatalmas templomot – összehasonlítás gyanánt a székesfehérvári koronázóbazilika 10X10 méteres volt – nagy valószínűséggel az 1000-es években az Aba nemzetség építtette sírtemplomnak, talán épp a királyként tisztelt Aba Sámuel számára (bizonyíték viszont erről nincs).

Az eredeti, román kori bazilika öthajós, centrális épület volt, oldalainál félköríves apszisokkal. Keletelt, tökéletesen szimmetrikus, közepén magas toronnyal. A hajókat oszlopkötegek és keresztívek választották el egymástól. Ezeket később megtalálták, jelenleg a falban – kívül, belül – ma is szabad szemmel láthatók. A templom közepén az altemplomba betekintést engedő ablakocskák találhatók, ezek azt a célt szolgálták, hogy az itt celebrált misét a felső templomban összegyűltek is követhessék. Kialakítása tökéletes, jelenleg is kiváló akusztikája van az épületnek.

A templomot a Tatárjárás környékén átalakították. Az öthajósból háromhajós tér lett, hosszhajós, kereszt alakú épületté változtatták. Két tornyot is emeltek a nyugati oldalra. A templom körül elkezdődött a temetkezés, valamint védelmi funkciót is betöltött, emiatt árokkal és fallal vették körül. A XIV-XV. században ismét átépítették, hosszhajóssá vált, ezzel megszűnt centrális formája. Új lejáratot kapott az altemplom, így rejtett jellege eltűnt. A török időszakban a lakosság elmenekült, Debrő elnéptelenedett, a templomot senki sem említi, valószínűleg üresen és romosan várta sorsát. A XVIII. százazban elindultak az átalakítások, ezek közül a leglátványosabb a barokk átépítés már az 1700-as években zajlott, Grassalkovich Antal idejében. Ekkorra elvesztette szinte az összes középkorra utaló karakterisztikáját az épület, az ódon kőfalakat is lefestették, az altemplom lejáratát pedig befalazták. Ekkortájt a templom életveszélyesé vált, ugyanis magasítottak az oldalfalakon és a két pillérsort eltávolítottak, valamint boltozatot is emeltek. Így szükségessé vált további statikai megerősítés és ismételt átalakítás.

1865-ben fedezték fel az altemplom különleges építészeti emlékeit és freskóit, ezzel elindultak a régészeti kutatások, valamint feltárások. A legfontosabb felfedezéseket az 1920-as és 30-as években tették. Teljesek feltárták az altemplomot, valamint kiderült, a barokk időszakinak tűnő falakat nagyrészt román kori kőfal alkotja. 1972-82 között is történtek kutatások és átalakítások, az altemplom különleges freskóit pedig az 1990-es években restaurálták. Az itt látható, összesen 54 freskó miatt az ország egyik legkiemelkedőbb 1000 éves szakrális épülete. Leginkább kiemelkedő és legjobb állapotban megmaradt freskók (amelyek igazából seccók, tehát száraz vakolatra készültek) az apostolok és próféták ábrázolásai, a Pantokrátor Krisztus, körülötte az evangelisták szimbólumaikkal és angyalok, valamint Káin és Ábel története. Az alkotások festési technikája, valamint az alakok ábrázolása is utal mind a keleti (bizánci), mind a nyugati kereszténységre. Az ókereszténység két fontos térsége, Örményország és Grúzia templomaiban lehet találni számos hasonló freskót, valamint egyéb díszítőmotívumot.